ADY Endre (1877-1919) : néhány forradalmi vers (André ADY : quelques poèmes révolutionnaires)

(Âmes au piquet, Le banquet de Dozsa, Poème d’un jeune prolétaire, Chant des Jacobins hongrois)

LELKEK A PÁNYVÁN

Kipányvázták a lelkemet,

Mert ficánkolt csikói tűzben,

Mert hiába korbácsoltam,

Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn

Véres, tajtékos, pányvás ménet :

Vágjátok el a kötelét,

Mert lélek az, bús magyar lélek.

DÓZSA GYÖRGY LAKOMÁJÁN

Sebő pajtás, mit szól a gyomrod ?

Pajtás, ebeké a vérünk :

Fejünk fölött varjak kárognak.

Pajtás, meghalt a vezérünk.

Különb volt, mint nyolcvan apátúr,

Szentebb úr nem vala itten,

Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,

Mint az egekben az Isten.

Tréfás gyilkosok csiklandozták

S meghalt komoly, büszke fővel.

Háta mögött egy püspök állott

Szentelt vízzel és füstölővel.

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,

Holt ember varjaknak étkük.

Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.

Mi éhesen széjjeltéptük.

Gyomrunkban az élet s az átok,

Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,

Ti vagytok Magyarország sírja

S ti lesztek majd a jövendő.

Lesz bőjtje a nagy lakomának,

Lesz új vezér és új Dózsa,

Sebő pajtás, ne köpködj : megvált

Bennünket a Dózsa trónja.

PROLETÁR FIÚ VERSE

Az én apám reggeltől estig

Izzadva lót-fut, robotol,

Az én apámnál nincs jobb ember,

Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátú,

De nekem új ruhát veszen

S beszél nekem egy szép jövőről

Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,

Bántják, megalázzák szegényt,

De estére elhozza hozzánk

A jó reményt.

Az én apám harcos, nagy ember,

Értünk ad gőgöt és erőt,

De önmagát meg nem alázza

A pénz előtt.

Az én apám bús, szegény ember,

De ha nem nézné a fiát,

Megállítná ezt a nagy, földi

Komédiát.

Az én apám, ha nem akarná,

Nem volnának a gazdagok,

Olyan volna minden kis társam,

Mint én vagyok.

Az én apám, ha egyet szólna,

Hajh, megremegnének sokan,

Vígan annyian nem élnének

És boldogan.

Az én apám dolgozik és küzd,

Nála erősebb nincs talán,

Hatalmasabb a királynál is

Az én apám.

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,

Mikor téged tapogatunk,

Te álmos, szegény Magyarország,

Vajon vagy-e és mink vagyunk ?

Vajon lehet-e jobbra várni ?

Szemünk és lelkünk fáj bele,

Vajon fölébred valahára

A szolga-népek Bábele ?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat ?

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk

Már ezer év óta rokon.

Mért nem találkozunk süvöltve

Az eszme-barrikádokon ?

Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang.

Árpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni ?

Mikor mondunk már egy nagyot,

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok ?

Meddig lesz még úr a betyárság

És pulya had mi, milliók ?

Magyarország népe meddig lesz

Kalitkás seregély-fiók ?

Bús koldusok Magyarországa,

Ma se hitünk, se kenyerünk.

Holnap már minden a mienk lesz,

Hogyha akarunk, ha merünk.